A nagy kosárlabdacipő kérdés, egy kis történelem és sok más extra

Tudod miért voltak magasszárúak az első kosárcipők? És ezek valóban jobban védenek a bokaficamtól? Hogyan jutottunk el a Chuck Tayloroktól a mai lépőkig és milyen szempontok alapján válassz közülük

A bokaficamtól való félelem egyáltalán nem alaptalan, a leggyakrabban előforduló sérülés a kosárlabda világában.  Kezdjük is a száraz statisztikával. A NATA (National Athletic Trainers Association) felmérése alapján középiskolás játékosok esetén a boka és talp sérülései 42%-ot tesznek ki, jóval felülmúlva a többit (csípő környéki izmok: 11%, térd: 9%). És konkrétan maga a ficam/rándulás a leggyakoribb sérülésforma: 43%. Az NBA-be érkezve is marad a tendencia, csak az arányok változnak. Míg a fiatalabb játékosok kevésbé koordináltak és erősek, emellett kifejezetten rugalmasak (és bátrak) így sokkal könnyebben szednek össze kisebb húzódásokat, ám jóval könnyebben is regenerálódnak belőle. Addigra az első számú ligába érkezve a játékosok már átestek egy úgynevezett genetikai rostán, azaz javarészt kiszelektálódtak azok, akik sérülékenyebbek és nem bírják hosszabb távon a komolyabb fizikai megterhelést, amit ez a hivatás megkövetel.


Tehát a profiknál is a bokaficam a leggyakoribb, ám már csak 13,2%-al. A második helyen a térdízület gyulladása áll, 11,9%-al (az előbb említett komoly szintű terhelés révén), majd az alsóhát (7,9%) és a hamstring húzódása (3,3%). Ezt követően pedig több száz különböző kisebb húzódás, rándulás, ficam, törés és sajnos néha szakadás.
Itt már sokkal komolyabb szakmai stáb áll a srácok mögött, ezért is ennyire szerteágazóak a sérülések. Betudhatóak a nagyfokú egyoldalú terhelésnek és a mozgásbeli kompenzációknak. 100%-os védelem nem létezik.

Egy kis történelem

Most, hogy ezt már tudod, jöhetnek végre azok a finom, szaftos sneakerek!

A kosárlabda 1891-es feltalálása után nem sokkal megjelentek az első kosárcipők is (oké, lehet erre még csak az üknagypapa csorgatná a nyálát). Ezek még -a kor cipőihez hasonlóan- bőr talprésszel, és vászon felsőrésszel készültek, természetesen kézzel. A Colchester Rubber Company egyébként már ekkor előállt gumitalpú surranókkal, de még annyira gyerekcipőben járt a technológia, hogy ez a többség számára megfizethetetlen volt.

A cég teniszcipői. Természetesen, aki ebben az időszakban teniszezni járt egyértelműen a tehetősebb réteghez tartozott.

Ha érdekel, itt találsz még egy rakat antik darabot, cipőket, labdákat, ruházatot és egy csomó csemegét az első évekből.

A századforduló után aztán változott a helyzet, fejlődött a gyártás, ezzel javult az ár és a minőség. 1908-ban Marquis Mills Converse elkezdett gumiból cipőket készíteni és megalakult a Converse Rubber Shoe Company. Ezek eleinte szinte teljesen egészében gumiból készültek, a késő ősztől, kora tavaszig tartó nedves és hideg időszakra, hasonlóan egy mai gumicsizmához. A siker nem maradt el, ám a nyári száraz, meleg időben az eladások lenullázódtak. A cég a meleg idő eljövetelével elbocsájtotta a munkásokat, majd az őszi esőzések kezdetekor újra alkalmazta őket, de ez hosszútávon nem volt fenntartható. A legtehetségesebb dolgozók ígéretet kaptak, hogy egész évben maradhatnak. Kaptak az alkalmon és előálltak nyárra egy olyan típussal, ahol meghagyták a gumi talprészt, de felsőrészt már szellősebb vászonból készítették hozzá. Mivel ebben az időben a lábbelik esetében még a funkcionalitás volt a legfontosabb, a kinézettel szemben, az újabb -és a korábbi, kezdetleges modelleknél jóval vastagabb- talpú Conversek, a kényelem, a remek ütéscsillapítás és a jó tapadás miatt igen hamar nagy népszerűségnek örvendtek a kosárlabdázók körében is.

Megalakult az All Star vonal.
Converse All Star 1917

Eközben a konkurencia is bontogatta a szárnyait, több kevesebb sikerrel:

Egyre többen választották ezt a gyönyörű sportot és vele a hozzá passzoló cipőket, a Converse eladásai is szép számokat produkáltak, de közel sem voltak egetrengetőek. 1921-ben egy igen karizmatikus új tag csatlakozott a cég értékesítési gárdájához, Charles H.Taylor, ismertebb nevén Chuck Taylor, kosaras, és kiváló marketinges személyében. Az Akron Firestones egykori játékosa látta a potenciált a márkában és ravasz észjárásának köszönhetően hamar piacvezető pozícióba repítette a céget. Elkezdett utazgatni az államokban, és helyi csapatok (és nagymenők) ellen játszott egy válogatott kerettel (30 meccs körül évente), emellett előadásokat, bemutatókat tartott a kosárlabdát és a cipőmárkát népszerűsítve.

Előadás 1950-ből

Az üzlet szépen virágzott, ám a történet itt még vált tündérmesévé.
A cég ugyanis érdekelt volt a kerékgumi gyártásban is, ekkor viszont az autógyártás fellendülésével hihetetlenül fejlődött a gyártástechnológia, amivel anyagilag képtelenség volt lépést tartani. Ezen a nagy gazdasági világválság sem sokat segített, így mikor ez az üzletág bedőlt, majdnem magával rántotta az egész vállalkozást. Ennek következtében még ebben az évben, 1929-ben, Marquis Mills Converse elvesztette cégét.

Tulaj tulajt váltott, egy biztos pont azonban megmaradt. Chuck úgy döntött a kezébe veszi a dolgokat és elkezdte önmagát hirdetni, mint “A nagyszerű kosárlabdajátékos”, a nevét pedig hozzáadta a cipőkhöz. Igazság szerint volt annyira nagyszerű játékos és feltehetőleg sosem játszott azokban a nagynevű csapatokban, amiket állított, de tudott azért kosárlabdázni, már ismerték a nevét és fantasztikusan szót értett a tömegekkel. 1933-ban aláírt egy szerződést a Converse-el, az All Star vonal ezentúl pedig a “Chuck Taylor All Star” nevet viselte.

Folytatta a turnékat és ő lett a kosárlabda nagyágyúja. Olyan szinten törődött a márkával és az eladásokkal, hogy mikor például egy állomáson észrevette, hogy valamelyik terméken hibás volt a varrás, ott helyben maga megjavította. Eddigre már a Spaldingnak é a BF Goodrichnek is voltak hasonló modelljei, de minőségben egyik sem volt igazi vetélytárs, menőségben pedig végképp senki, egyértelműen a Converse volt a csúcs. Ezt hordta az olimpiai válogatott és mindenki, aki akkoriban megtehette.

Az 1936-os, aranyérmes amerikai kosárlabda válogatott, a híres nemzeti színekkel ellátott (kék, piros) olimpiai fehér Chuck Taylorokban.

Egészen a 60-as évek végig a kosárlabdacipő piac 90%-át kényelmesen uralta a Converse. Egyik gyártónak sem volt ez idáig olyan terméke, mely ekkora hatással lett volna a piacra és a játékra, mint a Chuck Taylor All Star.
1968-ban a sportág népszerűsítésében elért sikerei elismeréseként Taylort a kosárlabda “Hall of Fame”-jei közé választották, mint a “Kosárlabda Nagykövete”. Egy évvel ezt követően elhunyt, még pont a márka hanyatlása előtt, ugyanis megjelentek az egyre komolyabb vetélytársak, többek közt a Nike, akik 2003-ban, a cég csődjét követően fel is vásárolták a Converse-t.

Ezt nem csak a megújulás hiánya, az újabb technológiák és stílusok megjelenése okozta, a Converse -a többi gyártóval ellentétben- nem volt hajlandó fizetni a játékosoknak, hogy hordják a cipőiket. Ugyan 1975-ben sikerült Julius “Dr. J” Erving alá tolni egy szerződést, de eddigre már túl nagy hátrányba kerültek a konkurensek közt.

Ami ezután következik, azt már nem fogom ennyire részletezni. A Nike, Adidas, Puma és a többi fiatalabb cég egyre nagyobb részt sajátított ki magának a piacon. Kanyarodjunk inkább vissza a fő kérdéshez:

Mi a helyzet a magas szárral?

Az első kosárcipők, ahogy láthatjátok kivétel nélkül magasszárúak voltak. És hogy miért? Meg fogsz lepődni, a 19. század elején a bokacsizma volt az általános cipőviselet, így kézenfekvő választás volt egy kosárcipő esetében is ezt a vonalat követni.

A trend maradt is egészen 1969-ig, amikor kijött az első alacsonyszárú cipő az Adidas Superstar személyében, majd volt még pár villanás, de egészen a 2000-es évek közepéig továbbra is a magas szár dominált.

Csak néhány magányos farkas a millennium előttről.

Közben a cipők egyre inkább specializálódtak a kosárlabdázók igényeire. Tovább javult a tapadás, miközben a jobb védelem és tartás érdekében egyre robusztusabbak lettek és egyre több anyagból készültek, de ezzel igazából csak egy dolgot értek el: a baromi nagy súlyt.

Az ezredforduló után végül elkezdték ezt felismerni a gyártók és a súlycsökkentés legkézenfekvőbb módját választották, a kevesebb anyaghasználatot. A cipők újra elkezdtek bakancsok helyett sportcipőkre hasonlítani és sokszor a szárak magasságával is spóroltak jó néhány grammot. Egyre több modell jött alacsony szárral, a legsikeresebb akkori próbálkozás a 2001-es Nike Air Jet Flight volt, de még ez sem hozta meg az igazi áttörést.

A megváltás végül 2009-ben jött el, a Kobe 4-el.

Megjegyzem, az első alacsony vágású signature cipő nem Bryant nevéhez fűződik, balhés barátunk, Gilbert Arenas, már 2006-ban eredményesen elkezdte a sorozatát, de kellett egy igazán népszerű sztár, hogy ténylegesen elinduljon a folyamat.

Kobe nem csak egy újabb sikeres szezont futott az új modelljében, de a döntőben 4–1-re nyert a Lakerssel az Orlando Magic ellen, ráadásként bezsebelte a döntő MVP díját is. Közben a Nike marketingesei is zseniális megoldásokkal promózták az új irányvonalat, mint ez a reklám is mutatja, melyben Kobe “Boka biztosítási ügynököt” játszik.

A terv abszolút sikeres volt. Az ezt követő szezonban nem volt olyan csapat, ahol legalább egy játékos ne Kobe cipőben pattogtatott volna. Ugyan így a tömegek közt is elképesztő népszerűségnek örvendett, mindenki imádta a szabadabb mozgást. Ennek köszönhetően egyre több modell vált elérhetővé a magas mellett alacsony kivitelben, de természetesen az előbbi sem tűnt el.

Mostanra nagyjából az NBA és a főiskolai játékosok fele választja az alacsony szárú cipőket. Eddig a többség úgy vélte, hogy a magas felépítés megvédi a bokasérülésektől. Ezek a sérülések viszont többnyire olyan szituációkban történnek, mikor sikerül egy másik játékos lábán landolnod, vagy hasonlóan kellemetlen pozícióba csavarodik a bokád. Ekkor viszont olyan nagyok a fellépő erőhatások, hogy teljesen mindegy milyen cipővel lettetek instant lelkitársak anno a plázában.

Sőt a kutatások (1, 2, 3) is azt mutatják, hogy az égvilágon semmi különbség nincs a sérülés kockázatában, bármelyik szabást is választod.
Viszont egy nagyon fontos dolog, a bokádnak nem árt a szabad mozgás, mert így kap elég ingert az agy ahhoz, hogy megfelelő legyen az intermuszkuláris koordináció (amikor az agy a különböző izmokat összehangolja mozgás közben). Ezt viszont a magasszárú cipők némileg rontják (1, 2) . A tested alapesetben egy tökéletesen komponált séma alapján mozog, a talajreakciós erők viszont gyorsabban terjednek az ízületeken, csontokon és lágyszöveteken keresztül, mint amilyen gyorsan az izmok reagálni képesek. Éppen ezért fontos a kifinomult érzékelés, a propriocepció és ezáltal az izmok megfelelő előfeszítése, a becsapódások előtt. Kevesebb ingerrel viszont romlik a folyamat hatásfoka.

Másik kritikus paraméter a súlypont helyzete és így a stabilitás. Ha túl magasan van a lábfej, ráadásul alápakolsz egy giga légtalpat, ami sajnos oldalirányban elég instabil, az is rengeteg kockázattal jár (1) egész pontosan 4,3-szor nagyobb eséllyel fordul ki a bokád egy ilyen cipőben.

Mindig lesznek, akiknek jobban fog feküdni a magas szár és az ezzel járó mozgásérzet, ahogyan a a ló túlsó végén, alacsony felépítéssel végre mindenki megkapja a mozgás szabadságát, miközben semmit sem kell a biztonság oltárán feláldoznod. A jelenlegi technológiáknak köszönhetően a súlyban, csillapításban és tartásban, bármilyen igényeid is legyenek, megtalálod a neked valót, ennek már csak a pénztárcád szabhat határt.

Pedig csak 2 pár cipőt vettem a hónapban?!

A kapitalizmus érdeme a folyamatos innováció

A szár magassága és az ütéscsillapítás, még mindig csak egy része a teljes képnek.

A nagy gyártók egyre jobb és jobb termékeket akarnak piacra dobni, ezért folyamatosan kísérleteznek újfajta anyagokkal és technológiákkal. Tesztelik és mérik a tapadást és a csillapítást, különféle szenzorokkal és kamerákkal rögzítik, majd lemodellezik a sportolók mozgását, sőt időnként még röntgenképeket is készítenek róluk. A Morgan Stanley becslései alapján, a Nike 2012 és 2017 közt közel 2,5 milliárd dollárt költött csak a kutatásra és fejlesztésre.

Ez lehet elsőre soknak hangzik, de a mérnököknek nincsen könnyű dolguk. A produktumnak könnyűnek kell lennie, közben tartósnak és kényelmesnek, miközben megbirkózik az ugrások, földet érések, irányváltások és sprintek okozta erőhatásokkal.

A sérülések kockázatának csökkentése


Nehéz mindenben egyszerre jónak lenni és minden változtatásnak ára van. Például egy stabilabb bokarögzítés egy nagyobb erőhatásnál lehet levesz némi terhet a bokáról, de közben sokkal nagyobbnak teszi ki -többek közt- a térdeid.

Az NBA-ben a játékosok 80%-a használ tapet, az UCLA-ben pedig egyenesen kötelező -nem csak meccsen, de edzésen is- a viselete. A gyenge vagy frissen sérült bokán ugyan segít, a szükségessége viszont egészséges sportolók esetén egyre kérdésesebb (még nem áll rendelkezésre elég releváns kutatás). Ráadásul a plusz védelmet sem közvetlen a tape adja -ahogy ezt gondolnád-, ez ugyanis mozgás közben viszonylag hamar veszít a feszességéből, hanem az általa biztosított jobb propriocepció (testérzékelés), aminek egyébként a hiányát maga a cipő és a hosszútávú cipőhordás is okozza. Tehát -ahogyan már korábban is beszéltünk róla- mikor sérülékenyebb helyzetbe kerül a boka, a jobb testérzékelésnek köszönhetően gyorsabban és erősebben reagálnak az izmok, így nagyobb eséllyel sikerül elkerülni a sérülést. De ugyan ezt a hatást tudatos munkával is el lehet érni.

Mint a cipők szárának magasságánál is láthatod (vagy a fitnesziparban főleg), egy téves elképzelés simán képes évtizedekre beépülni a köztudatba. Az a 20%-nyi játékos sem véletlen, akik nem tapelnek.
Ahogy a profi ligában is egyre jobban teret hódít magának a komoly szakmai alapokon nyugvó erőnléti edzés, manuálterápia és prehabilitáció, erre neked is ugyanúgy (és szerintem minden embernek) szükséged van, hogy a test, azon belül is, többek közt a boka és a talp egy jól funkcionáló és erős egységet alkosson. Erre majd mindjárt visszatérek.
Ha ez megvan nem kell tape, nem kell bokarögzítő nem kell semmi. Ha ezek valóban annyit jelentenének, minden játékos, -akinek ugye ezen múlik a jövője és a családja megélhetése- tetőtől talpig rögzítőkben és letapelve játszana.

James a 17 évét tapossa a ligában. Bár tapet használ, de ezen kívül mit látsz a képen? Én csak egy sportolót -mindenféle rögzítő nélkül-, aki következetesen törődik a testével, nem csak használja.

Hív a természet

Egy ideje hódít már a barefoot őrület, azaz a mezítlábazás, ami egyébként egy nagyon jó kezdeményezés, nekem is van több is itthon. A téma viszont nem annyira kézenfekvő. Ha van gyermeked, számára mindenképp hasznos dolog, ha nem teszed tönkre már fiatalon a lábfejét, de az átlagembernek sajnos már nem elég szimplán egy mezítlábas cipőre váltás az eddigi satu helyett, esetleg több pucérkodás a lábnak otthon. Ennél jóval többre van szükség, de ez egy külön cikket érdemel.
Viszont ami fontos ebből az egészből az ez:

Látványos a különbség.

A forma győz a funkció felett, a divat az egészség felett.
Ezt ráadásul már régóta tudjuk (még a képen is látszik milyen régi 😀 ), hogy ha egy szűk cipőbe gyömöszöljük a lábfejünket, az hosszabb távon komoly negatív változásokat okoz. Csak sajnos a többség nem vesz róla tudomást vagy rosszul méri fel a helyzet súlyosságát.

Az egyik leggykoribb probléma, a hallux valgus (jobb alsó kép), a nagylábujj deformitása.

Ez viszont nem jelenti azt, hogy a kosárcipődnek is maximálisan ezt a vonalat kellene követnie, hiszen itt a funkció nem csak a lábfej egészségét hivatott szolgálni. A legfontosabb feladata az ütéscsillapítás és a stabilitás -mind bokára, mind az egész testre-, futás, ugrás és kitámasztások esetén.

A mezítlábas vonal jó, de amíg a lábfej szabad mozgása előny a hétköznapokban, addig a kosárlabdapályán nem igazán. Főleg nem egy olyan lábfej esetén, ami már régen elvesztette rengeteg alapvető funkcióját, a súrlódás okozta bőráldozatról már ne is beszéljünk. Ugyanezen okokból a mezítlábas futócipők is veszélyesek lehetnek egy felkészületlen szervezetre.

Ne ugorj egyből a mélyvízbe. A kulcs a fokozatos progresszió, stabil alapokra építve.

Nincs még egy olyan fontos kiegészítője egy kosárlabdajátékosnak, mint a cipője.

Ám amin sokan most valószínűleg elsiklottatok, az a “kiegészítője” szó. Ugyanis a cipő is csak egy kiegészítő. Nem fogsz tőle sokkal nagyobbat ugrani, nem leszel másodpercekkel gyorsabb és egy komolyabb sérüléstől sem fog egymaga megóvni. Az elsődleges mozgató mindig is a tested lesz, -persze fontos a kettő összhangja- de egy rossz tartást, egy kompenzációkkal teli mozgásmintát vagy egy gyenge fizikumot semmilyen cipő nem tud ellensúlyozni. Éppen ezért nagyon fontos, hogy kompenzáld a szeretett sportod által generált egyoldalú terhelést. Ha nem fáj semmi, örülj és legyél preventív, ha pedig már itt-ott érzed, hogy valami nem oké, felejtsd el a tüneti kezeléseket. A problémákat megoldani kell, nem elfedni.

A talpbetétek is ebbe a kategóriába tartoznak. Segíthetnek átlendülni egy problémán, időszakosan megoldhatják ezeket és ha már minden rendben hasznosak lehetnek a jobb terheléselosztás kialakításában, de ha gáz van ne ezektől várj végleges megoldást.

Hogyan válaszd ki a tökéletes kosárcipőt?

1. Legyen kényelmes!

Vásárolj úgy mint egy kiscicát, hagyd hogy Ő válasszon ki Téged.
Ez a legfontosabb! Vedd fel, mozogj benne. Nem nyom nagyon sehol? Elég kemény/puha? Jól támaszt? Nyilván minden cipőt be lehet törni, ahogy Pistike is megoldja a bölcsiben a kirakóst, ha elég erős, de a végeredmény valljuk be nem lesz ugyanolyan.

A lábfejed anatómiája megeshet, teljes mértékben különbözik a játékostól, akire a cipőt tervezték. Ma már elég nagy szabadságot adnak a fejlesztők a signature cipőknél az aktuális sztárok kezébe, így már nem csak a játékstílusuk alapján, de az egyéni lábfej struktúrájuk szerint is jobban személyre szabhatják a modelljeiket. Tehát a lábfej szélessége, a rüszt magassága, a boka felépítése, szárkapocscsont elhelyezkedése, stb. alapján határozzák meg a formát és az anyaghasználatot.

Ha fontos az egészséged és jól akarsz mozogni, néha bizony el kell engedni egy-egy cipőt, akármennyire is tetszik, ha nem hozzád való. Tudom nem könnyű, én is imádom a szép cipőket, azonban más módon is azonosulhatsz az aktuális kedvenceddel. És azt se felejtsd el hogy egy adott játékos nem feltétlen azért abban a cipőben pattogtat, amelyikben, mert az a legjobb számára, hanem mert épp tőlük kapta a legjobb ajánlatot.

Személy szerint a szélesebb lábfejre való kosárcipőket preferálom alapból mindenki számára. Mezítlábas cipő viszonylatban ezek is elég szűkek lesznek, viszont itt ugyebár nem előnyös, ha szabadon mozog és így csúszkál benne a lábad, viszont ha tisztességgel dolgozol, a lábfejed egészségén elég hamar eljutsz oda, hogy már csak ezek lesznek kényelmesek. Nagyon ritka eset, hogy valakinek öröklötten elég keskeny legyen a lábfeje, előbb utóbb úgy vélem a sportcipőbiznisz is komolyabban el fog indulni ebbe az irányba, ahogy azt teszik/tették más kényelmi és egészségügyi szempontokat is figyelembe véve ezidáig.

2. Passzoljon a játékstílusodhoz!

A könnyű súly minden esetben jó, de hogy kielégítse a szükségleteid, mindenképp kell bele anyag. Ha rengeteg irányváltást csinálsz, támassza meg megfelelően a bokát (1.kép) és ne engedje oldalirányba csúszni a lábfejed (2.kép), emellett legyen minél laposabb a talpa, így közelebb kerül a súlypont a talajhoz, ezáltal több stabilitást ad, de nem árt, ha fér bele valami minőségi csillapítás (ezért lettek annyira népszerűek többek közt a zoom légtalpak és az újabb “szuperhabszivacsok”).

1.kép: Az egyik legjobb Kobe, a sarkat körülölelő kis műanyag baromi stabillá tette.
2.kép: Jól látszik, ahogy a talp anyaga időnként felkúszik a cipő oldalán és ezzel is több tartást biztosít.

Mi a helyzet, ha magas poszton játszol? Mit csinál egy center? Többnyire felfut, visszafut, kizár, ugrik a lepattanóért, pozíciót fog, brusztol a festékben, esetleg zsákol. Láthatod, hogy sokkal kevesebb oldalirányú terhelés éri, legfőképp csak lineáris, ott viszont a testsúlyból eredően jóval nagyobb. Érdemes strapabíróbb cipőket választani, komolyabb csillapítással. 

Lebronnál megfér a magas légtalp, mivel viszonylag ritkán éri komoly oldalirányú terhelés.

3. Legyen minőségi!

Ahogy a Ford rally csapata sem a gyári Fiestát viszi a versenyekre, te sem csak sétálgatni lépsz a pályára. Nem csak neked, a cipődnek is jól kell teljesíteni.

Persze ha csak ki akarod próbálni a sportot és lejárnál egyszer-egyszer dobálni, nem kell rögtön egy csúcsmodellbe beruháznod, de bármennyire is csábító az olcsóbb kategória sokszor a minőség is elég silány. Persze  az ár sem teljesen mérvadó, a legjobbak is adtak már ki hulladék darabokat, így ha tartós lépőt szeretnél, ne a legújabb kollekcióból válassz, hanem a már egy ideje piacon lévők közül keresd meg, melyik bizonyított a premier után is. Keresd meg melyik szimpatikus, olvass/nézz teszteket (lehetőleg többet) és felkészülten vásárolj. 

Ehhez egy korábbi posztomban találsz némi segítséget:

Tetszett amit olvastál? Kérdésed van, vitatkoznál vagy csak leírnád a véleményed, tedd meg a cikk Facebook postja alatt!

Kézi Arnold vagyok, erőnléti és kondicionáló edző, a 2strong2fast alapítója. Célom, hogy eme blogon keresztül vagy személyesen edzéseimen segítselek az úton, aminek a végén végre azzá az erős és atletikus sportolóvá válhatsz, akivé mindig is akartál.